2011. április 23., szombat

Inle lake

A reptér induló oldala már egyáltalán nem volt olyan szép, mint a nemzetközi érkezés. A beszállókártyákat kézzel töltötték ki, nem névreszólóan. Minden utas kapott még ezen kívül egy, a célreptér kódjával ellátott matricát is a pólójára. A Hehoba repülõk zöldet, a Mandalaybe repülõk pedig kéket. Mert egyébként ez egy ilyen járat volt, hogy volt köztes állomás. A váróban összeismerkedtünk egy amerikai lánnyal, aki egy mandalayi magániskolában tanít angolt és most épp a Yangonban focista elefántcsontparti barátját látogatta meg. Multikulti ezerrel (: A repülõn kellemes szaunaszerû állapotok uralkodtak, úgyhogy mindenki a safety carddal legyezte magát. Én mondjuk a hányózacskót használtam erre a célra, mert a safety card már nagyon meg volt törve, és mivel szent elhatározásom volt, hogy ezt most ellopom, nem akartam még jobban tönkretenni.
A hehoi reptér egészen kicsi, az ember leszáll a géprõl és 10 métert gyalogol az épületig. Én még a repülõgép mellett a földön heverõ hátizsákomat is felvettem, de egyébként is kézikocsin tolták be az épületbe. Mivel a szállásunkról kértünk fuvart, nekünk csak be kellett ugrani a taxiba. A jobb oldalon közlekedõ jobbkormányos autók már így is elég furák voltak, most viszont sikerült megfigyelni még egy furcsaságot is. A Nyaungshwebe tartó egy órás úton végig próbáltam kitalálni milyen összefüggés van a haladási irányunk és az index használata között, de nem bírtam rájönni. Bizonyára az indexet az elõzés segítésére is használják, hiszen nem lehet rendesen kilátni, de amikor egy szerpentinen egyedül mentünk 500 métert jobbra indexelve, azt igazán nem tudom mivel magyarázni. A duda egyébként szintén legalább ilyen fontos, az út szélén gyalogolva a robogósok simán rádudálnak az emberre.
Kb. 10 perccel a cél elõtt lerobbant a taxink, hogy izgalmak is legyenek. Szerencsére könnyen orvosolható volt a probléma, mert csak a hûtõíz forrt fel, pontosabban el. Egy patak mellett vezetett az út, úgyhogy vizet is könnyen lehetett szerezni. Nem viccelek, a sofõr kb 8 liter vizet beleöntött a hûtõbe. Nem éreztem egyébként problémának ezt a kis közjátékot, itt ugyanis Yangonnal ellentétben elsõosztályú idõ van, nagyon kellemes szellõs nyári meleg.
A Queen Inn-ben szálltunk meg, ahol a házinéninél jobb vendéglátót szerintem kívánni sem lehetne. Az érkezéskor mangolassival fogadott minket, ami már nagyon pozitív volt. Ezután ott helyben leboltolta nekünk a másnapi hajótúrát és megtelefonálta a buszjegyet is, amivel majd el tudunk menni Mandalaybe. Ezután még vacsorát is fõzött nekünk, és még a konyhájába is beengedett, segítettem egy kicsit fõzni is (o; Mondjuk hiába néztem meg, hogy hogyan készül az étel, otthon szinte esélytelen lesz utángyártani, mert megint elõkerültek a számomra tökéletesen ismeretlen fûszernövények. Amig a vacsorakészítésre vártunk, kaptunk zöldteát és pirított szóját is.
Az egésznapos hajókázást az Inle tavon mindenki ajánlom, nagyon remek program. Végül szerencsénk volt, mert csatlakozott hozzánk egy idõsebb taiwani férfi és egy svájci leány is, így négyfelé oszlott a hajóbérlés díja. Itt hosszú, keskeny hajókkal közlekednek az emberek a tavon és a csatornákon. Ha túristákat visznek rajta, akkor tesznek bele 4-5 széket, de helyiekbõl beleférnek 15-en is, plusz még egy robogó (:
A hajóval falvakat és kézmûveseket látogattunk meg. Láttuk hogyan csinálnak fonalat lótuszból és hogyan szõnek selyem longyit. Voltunk ezüstmûveseknél és szivarsodróknál, valamint a templomok sem maradhattak ki a kínálatból. Természetesen mindenütt lehet vásárolni is a készített termékekbõl. Elvileg ez egy picit drágább, mint a piac, viszont cserébe az összes pénz ezeké az embereké lesz. Az útvonal legtávolabbi pontján felhajóztunk egy csatornán egy szentélyhez. Itt jó hosszan kellett gyalogolni felfelé egy árkádsor alatt és cserébe láthattunk jó sok romantikusan lepusztult sztúpát. Visszafelé megálltunk ebédelni, majd már csöpögõ esõben szépen beszálltunk a csónakba és visszaindultunk. És ez bizony nagy hibának viszonyult, mert kb. 30 percig hajtottunk a tavon zuhogó esõben, nyilván mindenféle esernyõ vagy esõkabát hiányában. Tesóm nagyon okosan még induláskor levette a pólóját, ami így a táskában szárazon vészelte át az utat, úgyhogy miután megálltunk egy monostornál 10 perc didergéssel egybekötött szárítkozás után legalább felül szárazat tudott magára venni. A taiwani bácsinak volt egy nejlonzacskószerû esõkabátja, kb olyan, mint amit a vízeséseknél osztogathatnak. Hülyén nézett ki, de gyakorlatilag teljesen megvédte az esõtõl, mi meg a svájci lánnyal úgy pislogtunk a tornácon, mint két ázott veréb. Az esõvel szél is jött, amitõl a vizes póló kifejezetten kellemetlen lett. Aggodalomra azonban nem volt ok, árusok itt is vannak, úgyhogy szert tettem egy remek szuvenírpólóra. Annyira nem szép, viszont száraz volt, a többi meg nem számít (; Talán több, mint egy órát vártunk arra több más túristával együtt, hogy elálljon az esõ, és folytathassuk az utat. A visszaút elég kellemes volt, a felhõk között átsütõ napsugarak szép látványt nyújtottak. A szállásra visszaérve a helyiek minket látva vigyorogva közölték, hogy ott egy csepp esõ sem esett (:

Ma (04.23.) biciklit béreltünk, hogy körbekarikázzuk a környéket. Igazság szerint sokra nem mentünk vele, egyrészt mert ma is menekülnünk kellett az esõ elõl, másrészt mert itt borzalmasak az utak, a bicók meg eléggé hagyományosak. Ha volt vesekövünk az biztosan lejött (: Harmadrészt meg én valamivel elcsaptam a gyomrom, és a zötykölés nem segített rajt. Mindenesetre úgy érzem magam, mintha csülökpörköltet ettem volna bundáskenyérrel. Szerencsére a házinéninek nõ a kertjében menta, úgyhogy kaptam mentateát is, de mit nem adnék egy kis Unicumért...
Ééééssss... van 9 db gekkó a bungalló tornácának plafonján (o;

2011. április 20., szerda

Yangon

A thai Air Asia gépével és nagyon szép légikísérõivel érkeztünk a yangoni reptérre. Nem volt annyira sok elképzelésem az országról, annyit tudtam, hogy egy szegény ország katonai diktatúrával. Ehhez képest a reptér meglepõen modern és tiszta, igaz kb. akkora, mint Ferihegy 1. Az útlevélvizsgálaton is könnyen átjutottunk, egyáltalán nem akadékoskodtak. Hozzáteszem itt Ázsiában ki kell tölteni egy be- és kiutazáshoz szükséges papírt, amin ahányszor megadja az ember a nevét, annyiszor a foglalkozását is meg kell adni. El nem tudom képzelni, hogy ez miért annyira érdekes.
A hotel szerzett nekünk fuvart, és egy német sráccal együtt tettük meg az utat. A sofõr fura angolsággal faggatta a német srácot mindenfélérõl és Hitlert emlegetve adta elõ a törtélem órán Németroszágról tanultakat.
A forgalom, mint Ázsiában szokásosan, kaotikus. A burmaiak a jobb oldalon vezetnek, mint mi, ellenben az autók jelentõs része Japánból és Thaiföldrõl származik, tehát a kormány is a jobb oldalon van. Ugyanez igaz a buszokra is, amikrõl így az úttestre lehet leszállni. Ha az ember gyalogosan akar keresztül menni az úton, akkor bizony egyáltalán nem szabad arra várni, hogy az autók megálljanak. Azok csak és kizárólag akkor állnak meg, ha egyébként elütnének. Ha van még egy centi a cipõnk orra és a kerék között, akkor még elhajtanak elõttünk. Éjszaka pedig nem ritka a világítás nélkül közlekedõ autó sem, annak ellenére, hogy a közvilágítás is erõsen hiányos.
Az elsõ nap nagyon rossz benyomást tett, de azt hiszem csak azért, mert fáradtak voltunk. A második napon valahogy szebb és barátságosabb lett a város (: Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ez egy büdös, koszos, lepukkant város. Az egész gyakorlatilag úgy néz ki, ahogy a britek 1948-ban itt hagyták. Az épületek többsége egészen bizonyosan még gyarmati idõkbõl származik, mára persze erõsen lerobbanva. Ugyanez igaz a járdára és utakra is. Fontos, hogy a lábunk elé nézzünk, különben hamar hasra eshetünk egy elbillent járdakõben. Esetleg ami rosszabb, beleléphetünk (eshetünk!) egy, a járda alatt futó csatornába, aminek el van törve a fedõköve. A britek nagyon sok katolikus templomot is hagytak itt, amik kivülrõl nagyon szépek és jó állapotúak, bemenni sajnos egyikbe sem tudtunk. Csak a belvárosban legalább 5 templom van. Vannak a városban mecsetek és egy zsinagóga is. Ezek száma persze sehol sincs a buddhista templomokhoz és pagodákhoz képest. Az elsõ útúnk nekünk is a Shwedagon Paya-hoz vezetett. Ezt a pagodát nem lehet eltéveszteni, már messzirõl csillog az arannyal bevont épület. A templomkomplexumba a külföldieknek külön bejárat van, ahol le is gombolnak az emberrõl 6000 kyat összegû "adományt". Belépni csak mezítláb lehet, és térdet takaró aljban. Mi beruháztunk 10$-t egy nagyon kedves idegenvezetõre, aki lelkesen mesélt nekünk a pagoda történetérõl és benne található szobrokról, harangról és szokásokról. Bevallom nem értettünk meg mindent, de azért igyekeztünk mindig bólogatni. Mi nem túl okosan koradélután voltunk ott, így ebben a melegben nem gyõztük kapkodni a lábunkat a tûzforró kövezeten. A többi túristát az idegenvezetõik délután viszik, másnak is ezt ajánljuk, hacsak nem nagyon edzett mezítlábazó. A pagoda este 10-ig nyitva van, és nyugodtan ki-be lehet közlekedhet a matricával, amit a ruhánkára ragasztanak.
A városban elég jól lehet gyalog közlekedni, de ha gyorsabb megoldásra vágyunk, akkor foghatunk taxit (piros rendszámosak), vagy oldalkocsis biciklit. Mi ezzel nem utaztunk, nem tudom milyen árban szállít. A taxi nem túl olcsó, de ez bizonyára a drága benzinárral magyarázható. A buszt nem ajánlom, nem lehet tudni melyik hová megy. A jegyszedõ mindig kikiabálja a megállóban az útvonalat, de ha nem értünk burmaiul, szerintem nem sok esélyünk van.
Remek szórakozás a piacozás itt. Amellett, hogy az utcán gyakorlatilag egymást érik a mindenfélét árusító standok, vannak a városban tisztességes piacok is. Ilyen pl. a Bogyoke Aung San Market, vagy a régi angol nevén Scott Market. Itt lehet elég sok túristát is látni, amint a szebbnél szebb jáde ékszerek és egyéb fából vagy kagylóból készült kézmûves termékek között válogatnak. Aki szeretne magának longyit venni, az itt kedvére válogathat, és kb. 10 perc alatt meg is varrathatja az egyik standnál. Egy egyszerû longyi 4-6000 kyat (nõi, a férfi 2-3000 kyat), de nekünk ajánlottak 28000 kyatért is. Ebben nem fogunk hülye túristának tûnni, mint ahogy Budapesten rögtön látszik valakin, aki matyó mintás hímzett blúzban feszít. Az emberek 90%-a ebben jár, így teljesen normális. A nõk gyakorlatilag minden elképzelhetõ színben és mintával, többnyire sûrû mintázattal, míg a férfiak leginkább apró kockásat hordanak, valami visszafogottabb színben. Ezt a hosszú szoknyaszerû darabot a nõk egyik oldalról a másikra hajtva és betûrve hordják, míg a férfiak két oldalról hajtják középre és csomózzák.
Enni mindenütt lehet, kb. 5 méterenként van valami árus, akinél valami ehetõt vehetünk. Sokan árulnak gyümölcsöt is, többnyire banánt, ananászt, guavát és mangosteent illetve egy általam ismeretlen harang alakú piros gyümölcsöt. Ennek az íze és állaga leginkább a nasi körtéhez hasonlít. Meglepõen sok almát lehet kapni, de minket ez nyilván nem nagyon hozott lázba. Amin viszont egészen elcsodálkoztam, hogy sok helyen lehetett szamócát kapni. Lehet persze venni rambutánt, papayát, narancsot is, valamint nagy mennyiségû zöld fûszert, amik közül bevallom, én egyet sem ismertem fel. A fõtt ételeket kis sámlikon ülve alacsony asztalkák mellett fogyaszthatjuk az út szélén. Mi nem ettünk ilyen helyen, és nem feltétlenül azért, mert féltünk, hogy betegek leszünk, hanem mert olyan dolgokat árultak, amiket én akkor sem ennék meg, ha magam készíteném. A legtöbb ilyen dolog valami máj kinézetû, vagy ruganyos disznóbõrõs hús volt. van jópár stand, ahol a legkülönfélébb belsõségbõl és disznóbõrbõl készült nyársra húzott falatkákat sütögethetünk magunknak olajban. Vettünk viszont az utcán lepényeket, amik valószínûleg valami palacsintatésztaszerû masszába kevert kukoricából készültek olajban kisütve. Volt ugyanez kukorica helyett apró rákokkal is. Ez kifejezetten finom volt, de igazából én el nem tudom képzelni hogy bírnak ilyen melegben ilyen sok olajban sült dolgot enni. Vacsorára tésztás levest (Shan state style) ettünk, kétszer is, mert nagyon finom volt, és fõleg olcsó. Természetesen minden csípõs, én egészen hõsiesnek érzem, hogy ennyi csípõs kaját befaltam eddig. Ha hazamegyek lesz nálam mindig egy üveg erõspista (;
A másik szokatlan dolog, amit az utcán látni, az a vezetékes telefon. Mivel itt nagyon kevés embernek van telefonja, ezért akinek van, az egyszerûen kiül vele az utcára és lehet nála olcsón telefonálni. A SIM-kártya nagyon drága, még nekünk is, az országon kívüli egyéb mibiltelefonok pedig nem mûködnek (:
A pénzváltás nem túl bonyolult, a forgalmasabb helyeken rendszeresen megszólítják az embert, hogy nem szeretne-e pénzt váltani. Mi eddig csak a hotelban váltottunk, itt minden gond nélkül elfogadták az 50 dolláros bankjegyet, igaz odahaza odafigyeltünk arra, hogy szép bankjegyeket kapjunk. Az utcán minél többet váltunk be, annál jobb árat kapunk. Érdemes legalább 2-300$-t, ekkora összegnél már érdemben lehet alkudni az árfolyamra. Minket legalábbis 100$-ral gyakorlatilag kiröhögtek. Ahhoz képest viszont, hogy elvileg milyen kényesek a dollárok minõségére, kyatból olyan gyalázatos minõségû bankjegyek vannak forgalomban, hogy olyat nálunk múzeumban látni csak. Kaptunk valahol vissza egy ilyen 100 kyatost, gondolkoztunk, és én aggódtam amikor kiadtam, de az árus minden probléma nélkül elfogadta. Az ember már alig meri ezeket megfogni, nehogy darabokra esennek. Eddig 50 kyatos (kb. 12-13 forint) volt a legkisebb címlet, amivel találkoztunk, szerintem a fémpénz egyáltalán nem létezik.
A hotelben itt is a WC és a mosdó közé a falra szerelt zuhannyal lehet zuhanyozni. Van a sarokban a WC mögött egy kis rácsos lefolyó, ott folyik el a víz, és a mosdó kivezetõ csöve is ide folyik - elõször a padlóra (: Legnagyobb örömömre van gekkó a szobában, de csak egy kicsike. Hallani nem lehet, csak idõnként lehet látni, ahogy szalad a falon (: Az ablakon láttunk kívülrõl egy nagyobbat is. Hjaigen, ablak. A szobának két ablaka van, abból az egyik elõtt 30 centire egy téglafal van, a másik pedig egy kb 5 méter széles rettentõen koszos sikátorra nyílik. Most már egyáltalán nem csodálkozom, hogy az ablakok tejüvegbõl vannak...
Holnap repülünk Hehoba, az Inle tóhoz. A tó kb 875 méterrel van a tenger felett, így remélhetõleg ott nem lesz konstans izzadás és 38°C.

(Az árakat néggyel osztva kb. megkapjuk a forintositott osszeget)

2011. április 8., péntek

Banánturmix

Csuda egyszerű, csuda finom! (; Lassan jönnek a hazai gyümölcsök is, addig viszont kénytelen az ember a déliekből illetve a mirelitből gazdálkodni.
Egy barátom csinált nekem még valamikor rég ilyet, én azóta is így csinálom.


Banánturmix

Hozzávalók:
  • 1 érett banán
  • 3 ek. natúr joghurt
  • 2-3 dl tej
  • 1 ek. méz
  • kókuszreszelék
A banánt felkarikázzuk és az összes többi hozzávalóval alaposan összeturmixoljuk.